I. évad 3. rész

*5 nappal később*

Ma van a temetés napja. A tükör előtt álltam, amiből egy ismeretlen lány tekintett vissza. A lány szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, szemei feldagadva, a sírásról pirosan virítottak. Ez nem én voltam.
 Anya kopogott az ajtómon.
 - Lola, ideje indulni! – kiáltott be a szobaajtóm mögül.
 - Megyek már, csak ne ordíts! – kiabáltam vissza neki.

A szobámban álló hatalmas tükörben végignéztem magamon. Bella ruhája volt rajtam. Gyönyörű fekete ruha volt. Hátán fűzős, alul combközépig érő tüll. Lábamon a fekete bakancsom. Szomorúan indultam lefelé a lépcsőn. Leértem a nappaliba, ahol Bella szüleivel találtam magam szemben. Beültünk a kocsiba, ahol egy szót sem szóltunk egymáshoz. 10 perc múlva odaértünk a templomba. Én mondtam a beszédet, melyben elmondtam, hogy kiskorunkba fogadalmat kötöttünk, hogy addig nem halunk meg, amíg el nem jutunk Londonba. Hogy egymás koszorúslányai leszünk az esküvőnkön, és hogy mindig kitartunk egymás mellett. Azt is elmondtam, hogy milyen jó ember volt. Imádta a szüleit, kitartott a barátai mellett.

A beszédem végén mindenki sírt. Zokogtak is néhányan. Odajöttek hozzánk részvétet nyilvánítani.

Amikor hazaértünk anyával, ledobtam magamról a bakancsom és a ruhát, majd bedőltem az ágyba.

*Pár nappal később*

 Amikor egyik délután lementem a nappaliba hatalmas dobozokat láttam.
 - Anya, mégis mi a szart csinálsz? – rivalltam rá.
 - Lola, elköltözünk. Ti elmentek egész nyárra az öcséddel Georgia-ba apádhoz, és nyár végén jöttök hozzám, Londonba. – amikor felfogtam, hogy azt mondta, hogy apához, és hogy egész nyárra, üvöltözni kezdtem.
 - Mégis hogy gondoltad? A beleegyezésem nélkül küldesz el? Mi jogon? – kiabáltam és zokogtam.
 - Lola, drágám! Kérlek, ne csináld ezt. Apádat 4 éve nem láttad. Muszáj elmenned! Pakolj össze, mert holnap reggel viszlek titeket.
 - Nem! Én itt maradok! Nem fogok Bella nélkül Londonba menni! – még mindig ordítoztam vele, de ő közelebb lépett hozzám, és megragadta a csuklóm.
 - Nem beszélhetsz így velem! Amúgy is, most több mint 2 hónapra mész el Geogia-ba. Addig se kell a képem nézned! – láttam a szemében a dühöt, ami mögött végtelen szeretet volt.
 - Eressz! – téptem ki erős szorításából a csuklóm. – Még meglátom, hogy mi lesz! De Londonba tuti, hogy nem fogok elmenni! – ordítottam neki már a lépcső tetejéről.
 - Úgy van! Zárkózz be a szobádba és élj remeteként! – kiabált velem most már ő is. Utáltam ilyenkor itthon lenni. Általában ekkor szoktam elrohanni otthonról Bellához. De hozzá már nem mehetek.
 - Lol, mi volt ez a kiabálás közted, és anyu között? – kérdezte Mike félve.
 - Semmi, öcsi! Menj vissza játszani! – mondtam neki olyan kedvesen, amennyire csak tőlem telt. Bólintott, majd visszalépett a kék kis birodalmába. Amint a szobámba értem, bezártam az ajtóm és ledobtam magam az ágyra. Miért jött össze most így minden baj? Nem elég, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet, még apámhoz is el kell mennem több mint 2 hónapra. Beszarás! Anyámmal folyamatosan marjuk egymást, ami Mike-nak nem tesz jót. Leültem és ismét írtam a naplómba. Leírtam, hogy anyám el akar küldeni apámhoz, és emiatt összevesztünk. Azt, hogy Josh nem is keres engem Bella halála óta. Annyira eltávolodott tőlünk/tőlem, hogy az valami hihetetlen.

Naplóírásom végeztével a fürdőszobám felé vettem az irányt. Gyorsan megfürödtem és hajat is mostam. Hátközépig érő gesztenyebarna hajamat megszárítottam, majd egy laza kontyba kötöttem a fejem tetején. Befeküdtem az ágyamba, majd el is nyomott az álom.

 Reggel éktelen kopogásra keltem.
 - Mi van? – kérdeztem kiabálva. Hozzászoktam, hogy már reggel kiabálok.
 - Lola! – szólt az anyám. – 11kor indulunk. Egy órád van összepakolni és elkészülni. Nyomás! – mondta nyugodt hangnembe.
 - Mint mondtam, nem fogok elmenni! – mentem oda az ajtómhoz, és mint már sokszor, most is ráütöttem kijelentésem megerősítéseképpen. – Nem fogok apához elmenni!
 - Dehogynem elfogsz! Nincs vita! – emelte kicsit feljebb a hangját anyám.
 - Hát persze, mindig az van, amit te akarsz! – motyogtam.
 - Hallottam Lola! Jó, ha nem akarsz elmenni, akkor felőlem jöhetsz velem egyenesen Londonba. – mondta már megint nyugodtan.
 - Bella nélkül nem megyek!
 - Kicsim! Te is tudod, hogy Bella már sehová sem fog elmenni! Na?! Akkor London vagy Georgia? – kérdezte.
 - Mondtam, hogy sehova se megyek! – léptem ki a szobámból.
 - Dehogynem! Kész, jössz velem Londonba! – tolt vissza a szobámba. – Most pedig szépen összepakolod az összes cuccod, mert ide vissza nem jöhetsz! Már eladtam a házat! – utolsó mondata sokkolt. Mi az, hogy eladta a házat?
 - Ezt hogy gondolod? Felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok! És én itt fogok maradni! Az új tulajdonosnak meg nem adom oda a házat! – mondtam neki határozottan.
 - Lola, ezt te sem gondolod komolyan!
 - De, anya! Nagyon is komolyan gondolom. Ha törik, ha szakad, én akkor is itt fogok maradni! – kiabáltam vele, mire ő odalépett és egy hatalmas pofont adott.

_________________________________________________________________________________

Itt is az új ;) Kérlek szépen titeket, hogy pipáljatok, vagy komizzatok, mert csak így látom, hogy érdekel-e titeket a történet :) Köszönöm, hogy olvassátok!

I hope you like it ;)