I. évad 13. rész

Az eddigi életemben te vagy a legjobb dolog.

 - Zayn! – néztem rá olyan ’ha-most-rosszra-gondoltál-akkor-fuss’-tekintettel, mire ő megvonta a vállát és leült a kanapéra. Bekapcsolta a tv-t és csak nézte, engem figyelmen kívül hagyva. Meguntam állni felette, ezért a konyhába mentem. Az asztalon egy fehér boríték pihent, benne egy levéllel, anyu kézírásával.

 Lola és Zayn! Tudom, hogy az első gondolatotok az, hogy buli. Ha neked nem is, de Zayn-nek biztosan. Lehet, de csak mértékkel. Az emeleten ne legyen partizás, csak a földszinten. Pénzt hagytunk itthon, a szokásos helyen. Kb. másfél hét múlva jövünk, addig nem szétszedni a házat! Szeretünk titeket!
Puszi, Yaser és Anne, másnéven Apa és Anya <3

Levéllel a kezemben mentem ki a nappaliba, ahol Zayn terült el a kanapén. Majdnem ráugrottam, de még idejében észrevettem, hogy alszik. A levelet letettem a dohányzóasztalra, felmentem a szobámba a takarómért, majd lesiettem, és betakartam Zayn-t. Amint megérezte, hogy ráterítettem a takarót, magához húzott, majd kaptam a szám sarkába egy puszit.
 - Köszi! – mondta alig érthetően. Végigsimítottam az arcán, mire elmosolyodott. Igazából úgy csináltuk, mintha együtt lennénk. Együtt alvás, jó éjt-csók, jó reggelt-csók, napközben olyan csak úgy- csókok, óvni, védeni a másikat. Ilyeneket az emberek csak egy kapcsolatban csinálnak, nem? De! Erről lassan beszélnünk kellene, hogy mégis mi legyen. Megpróbáljuk együtt, vagy csak így? Ismét rá emeltem a tekintetem. Olyan nyugodt volt, látszott az arcán. Hosszú szempillái megbabonáztak, csakúgy, mint tökéletes ajkai. Arca minden egyes négyzetcentiméterét áttanulmányoztam, és arra jutottam, hogy tökéletes. Ha másnak nem is, nekem az. Elmosolyodott, biztos álmodhatott valami szépet. Csibészes, rosszfiús mosolyát mindig magam előtt láttam. Teljesen beleszerettem. Elvesztettem a fogadást…
Rájöttem, hogy valami vacsit kéne csinálni. Nehezen, de végül sajnos sikerült elszakítanom tekintetem róla. Konyhába masíroztam, majd megnéztem, hogy milyen alapanyagok állnak rendelkezésemre. Sült csirke mellett tettem le a voksom. Elővettem minden hozzávalót, majd hozzáláttam. Éreztem magamon a tekintetét, amikor lehajoltam az egyik edényért. Nem foglalkoztam vele, hát nézzen, ha jól esik neki, de azért ne vigye túlzásba. Pár másodperc múlva két erős kar fonódott körém. Melegség járta át testem, és jóleső borzongás.
 - Miért nem alszol? – kérdeztem tőle.
 - Tudod, ha néznek, nem tudsz aludni. – mondta halkan a fülemhez hajolva.
 - Bocsi! – hajtottam le a fejem. Kicsit elszégyelltem magam, hogy néztem, és ő tudja.
 - Engem nem zavart, legalább vigyáztál rám! – adott egy puszit a nyakamra, mire felnyögtem.
 - Zayn, ezt nem kéne! – mondtam erőtlenül.
 - Miért? Mit kéne, ha nem ezt? – majd kicsit beleharapott.
 - Főznöm kéne, mert éhen maradunk. – felszisszentem, mert most a fülcimpámba harapott bele.
 - Inkább maradok éhen, csak veled lehessek! – rekedtes, mély hangján suttogta a fülembe. Elgyengültem, de nem mutathattam ki. Ide-oda lépkedtem a hozzávalókért, de kezei még mindig a derekam körül voltak. 15 perc múlva már a sütőbe tettem a csirkét, majd hozzáláttam a salátához. Franciasaláta. Még a nagyi tanította, mivel ő fiatalkorában Magyarországon élt.
 - Mi ez? – kérdezte Zayn a salátára mutatva.
 - Franciasaláta. Nagyi tanította még régen. Csak különleges alkalmakkor csinálom. – válaszoltam.
 - Szóval ez különleges alkalom? Miért? – kíváncsiskodott.
 - Szerelmes vagyok. – suttogtam, amilyen halkan csak tudtam.
 - Ahogy én is. – súgta nekem.
 - És ki ilyen szerencsés lány, hogy a híres Zayn Malik szívét sajátjának tudhatja? – kérdeztem.
 - Inkább az a kérdés, hogy az a lány, nekem adná-e a szívét? – gyomrom erre a kérdésére ping-pong labda méretűre zsugorodott és fel-le liftezett.
 - Ha elmondanád neki, hogy mit érzel, feltétel nélkül. – válaszoltam kérdésére.
 - El is mondom neki! – majd kezeit lehámozta rólam, és kirohant a konyhából. – Szia! – kiáltott már a bejárati ajtóból.

Hogy is gondolhattam, hogy én vagyok az a lány. Azt hittem, hogy most más lesz, és tessék! Akkorát estem, hogy innen nemigen jövök fel egyhamar. A fiú, akit szeretek… mást szeret. Viszonzatlan szerelem. Hát sikerült ezt is tapasztalnom. Belefáradtam abba, hogy mindig én vagyok az, akinek fontosabb a másik. Zayn-nek ezek szerint nem vagyok annyira fontos, mint Ő nekem. Szeretem, teljesen belehabarodtam. Tökéletes vonásaiba, tökéletes ajkába, szemeibe, mosolyába. Alig kidolgozott felsőtestébe, ami nekem tökéletes. Odafigyelése, odaadása tiszteletre méltó. Maga a tökéletesség, aki egy magamfajta lány szeretetét nem veszi észre. De amikor megölel vagy megcsókol, miért érzem azt, hogy belőle is ugyanolyan érzelmeket váltok ki, mint Ő belőlem? Telefonom pittyegésére lettem figyelmes, ami a melegítőnadrágom zsebében pihent. SMS-t kaptam ismeretlen számról. Ez állt benne:

Gyere fel a dombra egy fél óra múlva! Várlak! xx, Szerelmed

Szóval! Valaki azt mondja, hogy menjek fel a dombra. Jó, és mégis milyen dombra? A másik! Ki vár? Valami azt súgja, el kell mennem. A sütőt kikapcsoltam, és felmentem a szobába. Felvettem egy fekete farmert, egy topot, rá egy kötött pulcsit. Felvettem a bakancsom, és elindultam. Felvettem egy bőrkabátot, és kiléptem az ajtón. Zaynnel az egyik sétánk során láttunk egy dombot, és megbeszéltük, hogy egyszer ide eljövünk. Arrafelé vettem az irányt, hátha arra gondolt az illető. 10 perce sétáltam, amikor megláttam a dombot. Gyertyákkal volt kirakva, amik égtek. A szél nem fújt, így nem aludtak el a gondosan elrendezett gyertyák. Felnéztem a domb tetejére, és ott állt Ő. Hatalmas csokorral a kezében, mosolyogva várt. Magam mögé néztem, hogy biztos rám vár-e. Nem állt mögöttem senki, így biztos voltam abban, hogy mindezt nekem csinálta. Csak álltam ott, könnybe lábadt szemekkel és nem tudtam mozdulni. Zayn megindult felém, és erre valahogy nekem is megmozdultak, eddig gyökeret vert lábaim. Tettem pár bizonytalan lépést, majd felnéztem, és Ő már ott állt előttem. Felkapott, megpörgetett, majd amikor újra éreztem a talajt lábaim alatt, megszólalt.
 - Azt hittem, nem is jössz! – mondtam szomorúan. – Ez a tiéd! – nyújtotta át a hatalmas rózsacsokrot.
 - Köszönöm, ez az egész… olyan gyönyörű! – néztem csillogó szemeibe, melyekben végtelen szeretet köszönt vissza rám.
 - Te ezeknél is milliószor gyönyörűbb vagy! – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. – Imádom, hogy ilyeneket váltok ki belőled!
 - Imádom, hogy te vagy az, aki ilyeneket vált ki belőlem. – motyogtam a vállába. Megfogta a kezem, felvezetett a dombra, majd szembe fordított magával.
 - Lola! Szerintem elvesztettem a fogadást… és te is! – mosolygott rám imádnivaló, rosszfiús mosolyával.
 - Valószínű. De… - ujjait ajkaimra helyezte, rögtön megnémultam.
 - Shhhh. Semmi de. Szeretjük egymást, a hibáival együtt elfogadjuk a másikat. Arra kérlek, hogy hallg… - nem tudta végigmondani, mert közbevágtam.
 - Ne mondd azt, hogy hallgassak a szívemre, sem a májamra, sem a lépemre, se semmilyen belsőségemre. – vigyorodtam el.
 - Azt akartam mondani, hogy hallgass végig. Ha én valakinek kimondom, hogy szeretem, akkor az tényleg úgy van. Bízom benned, vágyom rád, akarlak. Szeretlek.– barna tekintetét az enyémbe fúrta. Nem bírtam szabadulni. Elvesztem. Elgyengültem. Megsemmisültem. Végem volt.
 - Minden hibáddal, bénázásoddal, rossz tetteiddel együtt feltétel nélkül szeretlek! – motyogtam szinte már az ajkaiba.
 - Lennél az, aki minden reggel, munkából hazaérve, minden éjszaka csak nekem ad csókot? Az, kiben megbízhatok, aki mellett önmagam vagyok? Lennél a szerelmem, a barátnőm? – csillogó szemei vágyakozást lövelltek felém. Szemeimbe könnyek szöktek, majd utat törtek maguknak. Hüvelykujjával letörölte a sós cseppeket az arcomról, mire ráemeltem a tekintetem.
 - Igen, leszek! – remegett meg a hangom. Mosoly szökött az arcára, melyen megkönnyebbülés jele volt látható. Felkapott megpörgetett, majd megcsókolt. Gyengéden, óvatosan, mintha porcelánbaba lennék, és fél, hogy összetör. Egyre szenvedélyesebben csókolt, és egyre szorosabban húzott magához, már ha az lehetséges volt. Levegő hiányában kellett elválnunk egymástól, melyet egyikőnk sem díjazott.
 - Köszönöm! – ölelt szorosan magához.
 - Nem! Én köszönöm, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok. – mondtam neki.
 - Menjünk haza! – nézett rám, bólintottam, hogy oké. Kezeinket összekulcsolta, és úgy sétáltunk hazáig. Útközben, amikor rápillantottam, levakarhatatlan mosoly ült ki arcára, ami engem is mosolygásra késztetett. Kijelenthetem, hogy teljesen boldog vagyok.

Amikor hazaértünk egyenesen felmentünk az emeletre. Egyikőnk sem volt éhes, vagy ha igen, azt elnyomta a boldogság és a szerelem. Amikor a fürdőszobába léptem, szám elé kaptam a kezem a meglepődöttségtől. 

 - Tetszik? – lépett mögém a szerelmem, majd belepuszilt a nyakamba.
 - Tökéletes. – suttogtam magam elé. Kezei a pulcsim alá vándoroltak, majd egyre feljebb és feljebb haladtak az oldalamon. Újra levezette kezeit a pulcsim aljához, majd egy egyszerű mozdulattal lerántotta rólam. Megfordultam ölelésében, így szembe kerültem vele. Tekintete elsötétült a vágytól. Levettem róla a pólóját és így tökéletes rálátást nyertem felsőtestére. Nem volt teljesen kidolgozva, de nem is lett volna úgy jó. Nadrágom gombjához vándorolt a keze, melyet ki is gombolt és lerángatta rólam. Egy topban és fehérneműben feszítettem előtte. Felugrottam rá, és úgy csókoltam.  A nadrágja kimondottan zavart, így kigomboltam, majd a lábammal letoltam róla. Igaz, hogy a kádban ott volt a víz, de minket nem érdekelt. A szobájába ment velem, és lefektetett az ágyra. Kezével megtámaszkodott mellettem, de csókunkat nem szakította meg. Kezét oldalamon húzta fel-le, majd a hasamra vándoroltak, a melleim közt fel a nyakamig, majd vissza le. Csak az érintése létezett a bőrömön. 
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. 
Megkérdezte halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz? 
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel!
Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. 
Arra gondolok, hogy szeretlek. 
És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, SZERETLEK.!!
Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.
 - Szeretlek! – suttogtam.
 - Szeretlek, de nem akarok semmit elsietni, rendben? – tekintete ugyan még mindig sötét volt a vágytól, de nem használta ki gyengeségemet.
 - Rendben. Köszönöm! – majd megcsókoltam. Ismét a levegőhiány vetett véget csókcsatánknak. Mellé feküdtem, majd elnyomott minket az álom.

_________________________________________________________________________________

Sziasztok! Azért most hozom, mert leghamarabb csak kedden, vagy szerdán tudok újat hozni! Pipáljatok, komizzatok! KÖSZÖNÖM A TÖBB MINT 1100 LÁTOGATÓT!! IMÁDLAK TITEKET! <3

I hope you like it ;)