I. évad 37. rész

Heey :'33

Itt az új, remélem örültök. A következő rész kedden vagy szerdán este érkezik!

Köszönöm a 4 komit, a 17 tetsziket, a 31 feliratkozót és a több mint 19900 oldalmegtekintést! Mondtam már, hogy a legjobbak közt is a legjobbak vagytok?:)) <33

Köszönöm a díjat is, hamarosan azt is kiteszem! <33

Jó olvasást! <33

I hope you like it ;)

xx, Dodi

Mély álmomból a nap felkelő sugarai húztak vissza a való világba. Az ablakon át beszűrődő sugarak tökéletesen rávilágítottak a szobában táncoló porszemcsékre. Tekintetem végigvezettem a több mint rumlis szobán, a telepakolt bőröndökön, míg végül meg nem állapodott a mellettem alvó, megtestesült tökéletességen. Hosszú, fekete szempillái néha-néha megrezzentek, ajkai elnyíltak és halkan horkolt. Az éjjeliszekrényen pihenő telefonomon megnéztem az időt. 8:39-et mutatott, ami éppen ideális időpont ahhoz, ahogy végre kimásszak az ágyból és reggelit készítsek a srácaimnak.

Halkan felálltam a puha ágyból, Zayn arcára halvány puszit nyomtam, majd a piros mamuszomba bújva kimentem a szobából. A házban hatalmas nagy csend honolt, ami arra adott biztosítékot, hogy a fiúk még az álmok mezején kergetik a bárányokat. Jó, hülye példa volt, de Louis már álmodott ilyet. Meg sem lepődtem rajta, amikor elmesélte.

A hűtő tele volt pakolva mindenféle finomsággal, szóval úgy döntöttem, hogy csinálok gofrit és rántottát. Elővettem a hozzávalókat, a tányérokat, az evőeszközöket, majd munkához láttam. Fél óra múlva már szinte végeztem a gofrikkal, amikor valaki berontott a konyhába. Ismét egyet találhattok, hogy ki volt az.
 - Gofri! - kiáltott fel örömében. Felkapva legalább 8 darab finomságot huppant le az egyik székre, majd kente meg Nutellával és nyomott rá tejszínhabot. Mosolyogva ráztam meg a fejem.
 - Neked is szép reggelt Niall! - üdvözöltem, mintha észre sem vettem volna az előbbi kis attrakcióját.

 - Nfkd ös! - viszonozta köszöntésem teli szájjal.
 - Niall! Viselkedj! - szólt rá Paul, aki éppen most érkezett. - Szia, Lola! - ölelt át.
 - Jó reggelt, Paul! Gyere, egyél! - invitáltam egy kis reggelire a csapattal.
 - Köszönöm. - helyet foglalt, majd a más asztalra helyezett gofrihalmot kezdte pusztítani.

Pár perc múlva megjelent Liam is, eléggé nyúzott arccal.
 - Mi történt? - léptem oda hozzá. Talán egyszer, ha láttam ilyen meggyötörtnek. Tegnap este még semmi baja sem volt, most meg így néz ki.
 - Az este folyamán összevesztem Ruth-tal. Elmondtam neki, hogy mivel mennünk kell Afrikába, fogalmam sincs, hogy mikor megyek haza. Felkapta a vizet, kiabált velem, olyanokat vágott a fejemhez, hogy nem ismer rám, nem ilyen voltam, meg hogy milyen dolog az, hogy a karrierem fontosabb, mint a családom. Lola, én.. Nem tudom, mit tegyek! - könnyek szöktek barna szemeibe, és fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Szerencsére Paul megszólalt.
 - Éppen ezért jöttem. Valami járvány tört ki Közép-Afrikában, szóval az út lefújva. Eddig még úgy van, hogy csak 3 hónapra zárják le a határokat, de aztán nem tudni, mi lesz a vége. - mosolyogva néztem Liamre, aki láthatóan teljesen megkönnyebbült. - Szóval ameddig ott lettünk volna, ami 2 hét, szabadok vagytok. Talán be kellene iktatni egy sajtótájékoztatót, hogy miért nem megyünk, meg azért is, mert hamarosan újabb turné. - nézett rám. Torkom elszorult, szemeimbe könnyek szöktek, és csak bólogatni tudtam jelezve, hogy felfogtam és megértettem. Lucy szaladt be a konyhába, majd könyörgő tekintetét rám emelte. Adtam neki is enni, majd nekiláttam a rántottának.

Fél óra múlva már mindenki az asztalnál ült és tapsoltak, sikongattak meg pacsiztak egymással, hogy nem kell menni.
 - Fiúk! Nem szép dolog ilyennek örülni! Éppen ismét jótékonysági célból mentetek volna. - elégeltem meg.
 - Jó, na! - durcázott be Harry. Szuper, kezdhetem a kiengesztelését!
 - Hazza cica, nem azért mondtam! - öleltem meg hátulról. Fejét hátrahajtotta, felnézett rám smaragdzöld szemeivel, melyekben cinkosság csillogott.
 - Megint bedőltem. - közöltem a mindenki számára jól ismert tényt. Harry egyszerűen felnevetett.
 - Mint mindig. Hú! - kapott észbe. - Mi lenne, ha elmennék a tóparti házhoz? Mondjuk 2 nap múlva? Ma hazamegyünk a családhoz meg a haverokhoz, és mondjuk holnapután délután ott találkozunk? - tervezgette a  2 szabad hetüket.
 - Én meg megvárhatnám itt Niallt. Egyedül úgy sem találnék el. - dobtam fel az ötletet, mire Zayn döbbentem nézett rám.
 - Nem jössz el a családomhoz? Vagyis a feléhez? - kérdezte. Megráztam a fejem.
 - Zayn, sajnálom. Mindenki úgy tudja, hogy nekem férjem van. Milyen lenne, ha veled flangálnék London és Bradford utcáin? Mit gondolnának az emberek? - hitetlenkedve nézett rám.
 - Nem te mondtad anno, hogy nem érdekel, mit gondolnak a többiek? Hova lett az az elméleted? Ian elvette? Mást is elvett? - emelte fel a hangját. Utolsó két kérdése szíven ütött. Amikor meglátta könnyes szemeimet, rögtön észbe kapott. - Nem úgy gondoltam, Lola! Ne hara...
 - Ne haragudjak? Hányszor fogod még eljátszani ezt a kis játékot, Zayn? Te is tudod, hogy Ian megalázott és megbántott. Te tudod a legjobban, és mégis pontosan te tiporsz belém ott, ahol a legjobban fáj! De nem érdekel! Tegnap is én voltam ott veled, amikor kiborultál, én beszéltem a húgoddal, hogy ne haragudjon rád. Visszajöttem hozzád, mert segíteni akartam dalt írni. Miattad jöttem vissza, azért, hogy újra láthassalak! Igen, kimondtam! Miattad tettem mindent az életemben, amióta ismerlek! Végig az irántad érzett szerelmem vezérelt! - a könnyek végigszántottak arcomon, míg végül a padlóra nem hullottak. Zayn teljes megbánással indult el felém, arcán mindenféle érzelem futott át. - Ne érj hozzám! Azt akarod, hogy elmenjek? Mert ha most elmegyek, ígérem, hogy nem jövök vissza többet. Hozzátok nem! Ha most elmegyek, kilépek az életetekből. A döntés a tiéd! - álltam meg csípőre tett kézzel. Könnyeim még mindig megállíthatatlanul szántották végig bőröm, alig láttam valamit Zayn tökéletes arcából. Nem értem magam. Mindig csak dacolok veled, holott minden pofonegyszerű lenne. Mindketten szeretjük egymást, itt állunk egymástól pár méterre, mégis a köztünk lévő távolság mérföldnyi. Annyi mindent szeretnék elmondani minden alkalommal. Hogy szeretlek, hogy végig melletted maradok, bármi történjen. Hogy sosem hagylak el, és mindig vigyázok majd rád.

Nem is vettem észre, hogy egyedül maradtunk a konyhában. Arcán meglepettség futott át, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.
 - Na? - vártam még mindig a válaszára.
 - Komolyan ezeket gondolod? - kérdezte.
 - Persze. Ha elküldesz, én elmegyek. - bólogattam. Még jó, hogy nem úgy gondolom! Vedd észre, hogy mindenestül és mindennél jobban akarlak!

 - Nem erre gondoltam. Tényleg szeretsz és mellettem maradnál, bármi történjen? - kérdése meglepett. Honnan tudja? - Kimondtad. Minden egyes szót, amit gondoltál, ki is mondtad. És nem akarom, hogy elmenj! Legyen bármi ebből a kis dolgomból, nem érdekelnek a következmények. - lépett hozzám közelebb. - Látod, most már nincs köztünk mérföldnyi távolság. Csak hogy tudd! Soha nem adnálak senkinek! - lépett még kettőt. - A távolság most mennyi? - kérdezte szerelemtől és birtokvágytól csillogó szemekkel.
 - Amennyi a valóságban. - nyeltem nagyot. Fogalmam sincs, mit akar tenni ezek után. Arra eszméltem fel, hogy lehelete égeti bőröm, teste enyémnek simul, a hátamat pedig a fal hűti. - Semennyi. - helyesbítettem, mire egy csalfa mosoly kúszott ajkaira. Rózsaszín ajkai annyira hívogatóak voltak, annyira meg akartam csókolni, de nem mertem.
 - Tegyél meg nekem valamit! - szólalt meg rekedt hangján.
 - Mit? - nyögtem, hiszen ajkai az enyémeket súrolták.
 - Menj ki a nappaliba, le kell higgadnom! Most! - utasított keményen. Nem tettem meg. Kockáztattam. Muszáj volt megcsókolnom. Ajkai tépték az enyémeket, kezei derekamra csúsztak, ujjait bőrömbe nyomta. Belenyögtem a csókunkba, de most kivételesen nem az élvezettől. Próbáltam eltolni magamtól, de erősebb volt, sokkal. Legfájdalmasabb pontjába térdeltem, felnyögött, rögtön elengedett. Kirohantam a konyhából egyenesen a nappaliba. Mindenki ott ült és nézték a tv-t.

 - Louis! Gyere velem! - nyújtottam felé kezeimet, melyeket készségesen elfogadott, majd felállt és feljött velem az emeletre. A szobánkba érve bezártam magunk mögött az ajtót, amit Louis nem nagyon értett.
 - Öhm, Lola. Én szeretlek meg minden, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. - vakargatta a tarkóját. Nem is figyeltem oda rá, csak elkezdtem mesélni.
 - Fogalmam sincs, hogy meddig voltatok bent. De kimondtam a gondolataimat, ő pedig már majdnem kiengesztelt, amikor arra kért, hogy menjek ki a konyhából, mert le kell higgadnia. Én persze nem akartam ott hagyni, kockáztattam. Megcsókoltam. Ujjait az oldalamba fúrta és nagyon fájt. - felemeltem pólómat, és amikor két oldalamon megpillantottam a már most belilult ujjnyomokat, kitört belőlem a sírás. Zokogni kezdtem, összecsuklottam az ajtóban. Louis rögtön odarohant, felemelt, majd az ágyra tett. - Megrúgtam és így ki tudtam jönni. Nem engedett el, Louis! Sosem láttam még ilyennek. A hangulatingadozásaitól egyszerűen frászt kapok. Mi lett vele? - szipogtam.
 - Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod. Ne haragudj ezért senkire, legfőképp ne magadra. Oké? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. Bólintottam. - Hallani akarom!
 - Megígérem!
 - Amikor elmentél, Zayn az italba és a - hatásszünetet tartott - drogokba menekült. Nem bírta elviselni a hiányodat. Szerencsére le tudott róla állni, de megviselte az idegrendszerét. Volt, hogy napokig nem láttuk, majd egyszer csak előbújt egy belvárosi lakásból, mintha mi sem történt volna. 2 napra rá megint eltűnt. Így játszott, és mi nem tudtunk semmit sem tenni. Sajnálom! - ölelt meg.

Ekkor összeállt minden. Nem a gyerekkori megerőszakolásról beszélt Ian, hanem erről.