I. évad 29. rész

Sziasztok! 

Köszönöm a 23 rendszerest, a 12580 feletti megtekintést, a 9 pipát és a 3 komit :)

Igen, sajnos megcsappant a pipák száma, nem értem az okát! :(

Szóval itt az új! A szünet alatt még fogalmam sincs, hogy mennyi rész lesz, de kettő minimum! :)

Jó olvasást!

I hope you like it ;)

xx, Dodi

A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte.
Épp ez a lényege.

Éppen csak annyira invitáltam be, amíg felkaptam a cipőmet és a kabátomat. Igen, már nem csak bakancsba jártam, hála Eleanor-nak. Kedvesnek tűnt, olyannak, akiben megbízhatok. Mosollyal az arcán nyitotta ki nekem a kocsija ajtaját, majd segített be.
 

 - Mesélj magadról! - kért meg, amikor már kihozták az ebédünket. Hangulatos kis étterem volt, és egyáltalán nem volt kihívó. Átlagos emberek jártak ide, átlagos életet élők. Azért hiányzott, hogy a fiúk nem tudják eldönteni, hogy mit egyenek, hogy Niall nem sorolja fel szinte az összes étlapon felsorolt ételt, hogy Zayn nem simít végig a kézfejemen. Hiányzott, hogy velem legyenek.
 - Hát, 19 éves vagyok, New York-ban éltem egészen tavaly nyárig. Szüleim elváltak, apám Geogria-ba él, én pedig anyámmal. Van egy öcsém, Mike 11 éves. Legjobb barátnőm Bella és El... - a második név kiejtésekor elcsuklott a hangom. Mély levegőt véve folytattam. - Nagyon szeretem őket. Igazából két családom van. A rendes és a rendetlen. - felnevetett, majd kérdőn nézett rám. - A rendes családom anyám, az élettársa és az öcsém. A rendetlen családom pedig a One Direction-os srácok és barátnőik. - fájdalmasan elmosolyodtam.
 - Szóval a srácok.. - sóhajtott fel. - Hallottam róluk. Los Angeles-ben is nagy hívük és rajongótáboruk van.
 - Los Angeles? - néztem nagyot. - Ott élsz? - kúszott hatalmas mosoly az arcomra.
 - Hát, végül is igen. Alapjáraton mindenhol lakok. Vagyis sehol. - értetlenül néztem rá. Mindenhol, de mégis sehol? - A felső tízezerben vagyok. Nagy hírű üzletembernek számítok Amerikában.
 - Felső tí-tízezer? - dadogtam. Elég jómódú családdal szemben vesztett a nagyapám, mit ne mondjak.
 - Igen. Bejött az élet. De te sem panaszkodhatsz. - villantotta meg 32-es mosolyát. - Lola és Zayn. - amint kimondta a fiú nevét, lehajtottam a fejem, mert könnyek szöktek a szemembe. - Sajnálom! Nem akartam. Tényleg...
 - Nem, nincs gond. - morzsoltam el egy könnycseppet az arcomon. - Egyszer el kell őt felejtenem. De most mesélj te! - mosolyodtam el erőltetetten.
 - Ugye üzletember vagyok LA-ben. Anyám és apám valahol Svédországban élnek. Nincs testvérem. És 25 éves vagyok. - nézett mélyen a szemembe. Halványan elmosolyodtam.

Ezek után semleges témák merültek fel, majd sajnos mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Egy borítékot húzott elő a kabátja belső zsebéből, majd átnyújtotta nekem.
 - Ez mi? - fogtam kezeim közé a borítékot. Sejtettem, hogy mi lehet, de biztosra akartam menni.

 - Egy újabb levél. Ebből mindent megtudunk. - sóhajtott, majd bólintott a fejével, hogy felnyithatom. Ismét a papám kézírásával találtam szembe magam. Amikor elolvastam, könnyekkel küszködve adtam át Ian-nek a papírlapot.

Kedves Lola és Ian!

Bizonyára már találkoztatok, és ezeket a sorokat már együtt olvassátok.

A megállapodás úgy szól, hogy három hónapon belül össze kell házasodnotok és Amerikába költöznötök. 

Nagyon szeretlek, drágám és tényleg sajnálom! 

Vigyázzatok egymásra!

Ian rám emelte zöld szemeit, majd végigsimított asztalon fekvő kézfejemen. Együtt érzően nézett könnyektől csillogó szemeimbe.
 - Sajnálom, de próbáljunk meg együtt élni a gondolattal. Mi lenne, ha február 25-én lenne az esküvőnk? Csak azért kérdezem, hogy beleférjünk az időbe. Tudod, a szervezés meg minden. - keze még mindig az én kezemen pihent. - Tudom, hogy nehéz, mivel eddig Zayn-nel voltál, nehéz lesz megszokni a változást. Tényleg, segítek, amiben csak tudok.
 - Köszönöm, Ian! Menjünk haza, kérlek! - bólintott, majd intett a pincérnek, hogy fizetnénk. Rendezte a számlát, majd autóba ültünk.

A kanapén ülve beszélgettünk, amikor odakintről kiabálás hallatszott be a házba.
 - Bocsi. - pattantam fel rögtön az ülőalkalmatosságról, és az ajtó felé vettem az irányt. Kirántottam az ajtót, mire 4 ijedt tekintet meredt rám. - Srácok, mit kerestek itt? - mentem ki a házból és becsuktam magam után az ajtót.
 - Hahó! Zayn szülinapi bulija! Rémlik? - kérdezte gúnyosan Harry. - Vagy talán a nyálgép elvette az eszed és szarsz a fejünkre?
 - Mi a francot képzelsz magadról? Ian nem nyálgép! Igenis, rendes és kedves srác, veled ellentétben! És nem fogok elmenni Zayn bulijára. Tudjátok miért? Mert pár napja egy szőke bigével pózolt a címlapon! Nem akarok vele találkozni és amúgy is! Éppen Ian nálam van, szóval... - förmedtem rá.
 - Csak nehogy az a rendes és kedves srác rád másszon és olyat csináljon, amivel Zayn-t megbántjátok. - húzódott gunyoros vigyor az arcára. Ez nem normális!
 - Figyelj Harry! Neked mégis mi a bajod velem vagy éppen Ian-nal kapcsolatban? Az, hogy próbálunk megfelelni a megállapodásnak? Hogy ennek ellenére is próbálok valami jót keresni a rosszban? Mert képzeld el, hogy ez rossz! LA-be kell költöznöm Ian-nel együtt. Sőt, 3 hónapon belül hozzá kell mennem! Szerinted ez nekem jó? - kiabáltam, miközben zokogtam. Így kimondva még rosszabbul hatott ez az egész az életemre. Louis, Niall és Liam megrökönyödve nézett rám. Harry pedig fújtatott. Rettentő dühösnek tűnt. - Harry, mi a bajod?
 - Az, hogy elveszítünk téged emiatt a kis görcs miatt! - szólalt meg pár pillanat múlva elég dühösen. - Miatta mész el, miatta nem fogsz ránk emlékezni! - csuklott el a hangja, miközben küszködött a könnyeivel, melyek épp kitörni készültek.
 - Nem, dehogy! Nem miatta! És mindig emlékezni fogok rátok! Titeket elfelejteni? Mellettetek éreztem igazán, hogy élek! Mellettetek éreztem valakinek magam! - öleltem szorosan magamhoz a göndör hajú barátomat. Pár másodperccel később további három test simult hozzám. 

Idilli pillanatunkat Ian zavarta meg.
 - Azt hiszem, jobb, ha megyek. - nézett rám bocsánatkérő szemekkel.
 - Rendben. Mikor látlak megint? - kérdeztem az autójához érve. Igen, kimondottan megkedveltem. Talán lehet több is köztünk.
 - Holnap reggel jövök érted. Elviszlek reggelizni a Starbucks-ba. Rendben? - dőlt lezserül autója motorháztetőjének.
 - Rendben. - bólintottam, majd ő átölelte a derekam. Egyik kezét a derekamon hagyta, másikkal pedig megsimította arcom. Egyre közelebb hajolt, mire a gyomrom mogyorónagyságúra zsugorodott. Na ne! Nem, nem akarom!
 - Nagyon megkedveltelek, Lola! De amíg te nem akarod, nem csókollak meg. - motyogta ajkaimra. Amikor elszakítottam róla a tekintetem, megláttam Zayn-t közeledni. Ha ő továbblépett, akkor én is.
 - Kérlek! - suttogtam. Értette, hogy mit akarok. 

Ajkait finoman érintette az enyémhez, lágyan, féltve csókolt meg. Úgy, mintha egy porcelánbaba lennék, aki bármikor összetörhet. Gyengéden megharapta ajkaimat, bejutást kérve, és kapva. Pillangóim szinte megöltek odabent. Olyan hevesen csapkodtak, hogy már kezdtem azt hinni, hogy elvesztem az uralmamat felettük. Igaz, nem olyan intenzíven, mint Zayn csókjai közben. Zihálva váltunk el egymástól. Zöld íriszei teljesen fogva tartottak. Nem lettem a rabja, csak a foglya. Bármikor el tudtam volt szökni előle, de nem akartam. El akartam felejteni Zayn-t és új életet kezdeni Ian-nel.