I. évad 19. rész

Vannak emberek, akik nem azért sírnak, mert gyengék.
Hanem mert túl sokáig maradtak erősek.

Nem az fájt jobban, hogy megcsalt, hanem az, hogy elhitette velem, hogy szeret. Fáj, hogy átvert. Fáj, hogy becsapott. Fáj, hogy azt hazudta, hogy szeret. Fáj, hogy csak meg akart fektetni. Sikerült neki, majd megcsalt. Bíztam benne, és szerettem. Az tény és való, hogy a szeretetem iránta egy cseppet sem inogott meg, csak a bánat felemésztett. Egy újabb trófea voltam számára. Ha megcsalt, akkor mondja a szemembe, meg azt is, ha nem szeret. De még a telefont sem képes felvenni. Pedig én (!) hívtam, és nem Ő. Könnyek gyűltek a szemembe, és épp kitörni készültek, amikor az öcsém lépett oda.
 - Lola, minden oké? – kérdezte aggódó tekintettel fürkészve.
 - Ja, persze! – töröltem le könnyeimet, mert egy pár könnycsepp kicsordult. – Gyere, menjünk!

Fizettünk, majd hazaindultunk. Mike egész úton beszélt hozzám, láthatóan jobban volt. Fogalmam sincs, hogy miről beszélt (volna) velem. Az agyam bármilyen információt képtelen volt befogadni. Taszította a dolgokat. Csak egy dolgot lett volna képes befogadni, melyek Zayn szavai lettek volna. Arra eszméltem fel, hogy a ház lépcsőjén baktatunk fel, az öcsém pedig még mindig beszél hozzám. Szerintem nem vette észre, hogy teljesen máshol járok gondolatban, annyira belemerült a csacsogásba. Amint beértünk, ledobtam a szatyrot az asztalra, és levágtam magam a székre.
 - Mikor megyünk le a partra? – kérdezte izgatottan az öcsém.
 - Menj le, mi is megyünk nemsoká! – mondtam neki.
 - Igen? – kérdezte apu.
 - Igen. – válaszoltam, ő pedig bólintott. Mike épp csak megfogta a kilincset, mikor utána kiabáltam.
 - Ne menj bele a vízbe, amíg nem megyünk! Ez parancs! – mosolyogva bólintott, és kiviharzott.

Csak ültem a széken és meredtem magam elé. Gondolatban otthon jártam, Londonban. A házunkban. A közös pillanatokat idéztem fel. Amikor legelőször megláttam, amikor megmutattam neki a házat, amikor bezárt mindkettőnket a szobájába, amikor megmentett a férfitól, amikor elsőnek aludtunk együtt, mert féltem, amikor bemutatott a srácoknak, amikor elsőnek vitt randizni, amikor a dombon megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője, amikor megcsókolt, mindig kellemes borzongás futott végig rajtam. És a legcsodásabb az együtt töltött éjszaka volt. Figyelmes volt, és a szemében végtelen odaadást, önzetlenséget és szeretetet láttam. Ezek szerint rosszul. Ahogy csókjaira gondoltam, ajkaim égni kezdtek. Gerincem belebizsergett. Hiányzott. Csak ültem, és vártam, hogy belépjen az ajtón, és mindent megmagyarázzon. De ez nem fog bekövetkezni. Apa ült le velem szembe, és végigsimított összekulcsolt kezeimen.
 - Mi a baj? – kérdezte.
 - Semmi. – nem néztem a szemébe. Féltem, hogy meglátja benne a fájdalmat. És rájön, hogy hazudok.
 - Az, hogy sírsz, nem semmi. – mondta. Sírok? Arcomhoz nyúltam, és éreztem, hogy nedves. Tényleg sírok. Egy pasi miatt. Mekkora egy lúzer vagyok.
 - Csak.. Nem hiszem el! – fakadtam ki. Zokogni kezdtem. – Volt egy barátom. Aki mihelyst kijöttem ide, megcsalt. Fel tudod te ezt fogni? Megcsalt! – hüppögésemtől alig lehetett érteni, hogy mit akarok mondani.
 - De honnan tudod? – értetlenkedett. – Zayn képes lenne rá?
 - Ezek szerint. – megcsörrent a telefonom. – Jesszus! – kiáltottam fel és kikaptam a zsebemből. A kijelzőn Niall neve villogott. Gyorsan felvettem.
 - De jó, hogy hívsz! – sikítottam bele.
 - Nyugi, még szeretnék hallani az elkövetkezendő – hatásszünet – jó sok évben.
 - Bocsi! De annyira jó hallani a hangod! Mi újság veletek? Merre vagytok? – kérdezősködtem.
 - Éppen Leeds-ben vagyunk. Most lett vége a koncertnek, a srácok elmentek bulizni, én meg rosszul vagyok, szóval itthon maradtam. – sóhajtott nagyot.
 - Zayn is ment? – kérdeztem vékonyka hangon. Fojtogatott a sírás.
 - Lola! Minden oké? – kérdezte.
 - Már hogy lenne minden oké, amikor megcsalt? Niall, miért nem hívtál hamarabb? Egy csődtömeg lett belőlem! – ismét sírtam.
 - Hogy mit csinált? – háborodott fel.
 - Jól hallottad! Megcsalt. Ma láttam, egy itteni lap hozta le a sztorit. Címlap sztori lett belőle! – emeltem ki a ’címlap sztori lett belőle’ mondatom. Egy angol csaj mondta, hogy Zaynnel volt egy ágyban, alig, hogy elkezdődött a turné. Niall! Kérlek, legyél velem őszinte! Tudsz erről valamit?
 - Lola, figyelj! – sóhajtott nagyot. Ez nem sok jót sejtet. – Fogalmam sincs. – sikítani tudtam volna.
 - Semmit? Niall ne szórakozz! – rivalltam rá, mire a telefon másik oldalán halálos csönd lett. – Niall! Bocsi, nem úgy gondoltam! Ne haragudj, csak ki vagyok bukva, hogy megcsalt.
 - Nem baj. – mondta félve. – Ne haragudj, de tényleg nem tudok semmit. Akármilyen infó a birtokomba kerül, azonnal írok! Rendben?
 - Tökéletes! Imádlak! – könnyebbültem meg. Igaz, még lehetséges, hogy megcsalt, de Niall mellettem van. – Tényleg bulizni mentek?
 - Jaj, nem olyan buli! Csak Paul elvitte őket valami hülye játszótérre, ahol egy helyi banda zenélget. És nekik ez a buli! – nevetett fel.
  - Vannak Leeds-ben szép, csinos lányok? – érdeklődtem.
 - Hát, akadnak. De nálad egy sem szebb, kicsi! – mondta olyan megnyugtató hangon, hogy még majdnem megnyugodtam.
 - Niall! Bolond vagy! – mosolyodtam el. – Köszönöm, hogy segítesz! De most lerakom, írj, ha van valami! Vigyázzatok magatokra, szeretlek! – igen, tényleg szeretem, mint legjobb fiúbarátot.
  - Szívesen, én is szeretlek, Lola! – kuncogott fel, de hirtelen elhallgatott. – Mennyit hallottál? – kérdezte valakitől.
 - Eleget ahhoz, hogy tudjam, megcsal a barátnőm! – kiabált Zayn. ZAYN!
 - Szerintem te csalod őt! Nem gondolod, hogy figyelned kéne a farkadra? – emelte fel a hangját Niall is. Megvédett a pasimmal szemben.
 - Elég srácok! Halljátok! Elég! – kiabáltam. Hirtelen csend lett.
 - Te még mindig itt vagy? – kérdezte óvatosan Niall.
 - Igen, nem nyomtam ki. Szeretnék Zaynnel beszélni! – mondtam elfojtott hangon.
 - Szia! – köszönt, és próbált normális hangnemet megütni. Többé-kevésbé összejött, de inkább kevésbé.
 - Szia! – viszonoztam köszönését, de több nem jött ki a torkomon.
 - Legyél őszinte! – szólalt meg fél perc csend után. – Mi van köztetek Niallel?
 - Barátságon, több száz km-en kívül semmi. – próbáltam normális választ adni. – De miért te faggatózol, amikor pont te csaltál meg?! – szaladt ki belőlem, pedig normálisan akartam megkérdezni. – Mégis hogy a faszba képzelted, hogy elhiteted velem, hogy szeretsz, megfektetsz, és amikor elhúzok, de rögtön ágyba bújsz mással? Szerinted nem derül ki? – kiabáltam.
 - De én nem… - nem hagytam, hogy végigmondja. Közbevágtam.
 - De te igen! Megcsaltál egy szőke plázacicával. Nem azért, mert el vagyok szállva, de szerintem kicsit lejjebb adtál a kelleténél. Mondd, normális vagy?! – kiabáltam még mindig. – Mit fognak gondolni rólad az emberek, a rajongóid, a szüleid? És én mit gondoljak rólad?
 - Lola, én szeretlek! – nyögte ki egy levegővételemkor.
 - Itt most nem a szeretetről van szó! Hanem arról, hogy átvertél! De ez nem telefontéma! Szia! – köszöntem el, és meg sem vártam, hogy elköszönjön, kinyomtam. Sírva rogytam a padlóra. Apa odajött, felsegített, letörölte könnyeimet.
 - Sajnálom! – mondta, és magához ölelt.
 - Nem kell! Ha ennyit értem neki, akkor mindegy. Csak jöttem volna rá azelőtt, még mielőtt.. – nem fejeztem be, azért ez csak nem tartozott apára.
 - Gyere, menjünk le a partra egy kicsit, szellőztesd ki a fejed! – biccentett fejével a tenger irányába. Letöröltem a még elő-előbuggyanó könnycseppeket, és gyér mosollyal léptem ki a hátsó ajtón. Mike a parton lévő madarakat kergette, amikor felbukott, és hatalmas nevetésbe tört ki. Mi is kinevettük apuval, majd odamentünk hozzá, hogy felsegítsük.

Pár órával később már csak én ültem a parton, és néztem a naplementét. Végiggondoltam minden. Ültem a homokban… csak ültem. Nem tudom hány percig vagy óráig… Arra gondoltam milyen volt az illata, hogyan fogta meg a derekam, amikor puszit adott, hogy bökött meg amikor viccelődtünk… csak magunkat láttam. Együtt! Lehetőségem ugyan nem lett volna odabújni hozzá, de meg akartam csókolni, megkérni, hogy szeressen. Könyörögni! Akartam ott, akkor, mindig és most! Akarom újra, hogy láthassam, halljam a hangját, érezzem az illatát, és azt, hogy ne féljek ezt kimondani. Akarom! Mert kell. Mert szeretem… hiányzik! Minden porcikám kívánta még ennek ellenére is. Rettentően dühös voltam, hogy így semmibe vett, de az érzéseim nem inogtak meg. Stabil lábakon álltak még most is. Eléggé késő lehetett, mert már csak a tenger morajlása törte meg a csendet. Bementem, megfürödtem, felvettem a pizsim, és bementem a szobámba. A hátamon feküdtem, és a plafont bámultam. A sírástól fájtak a szemeim, kimerült voltam. Bellát is fel kellene hívnom! Nem gond, holnap elintézem.

Reggel, vagyis délután keltem fel. Kimentem a konyhába, ahol találtam egy cetlit az asztalon. Apu írt.

„Lola!
  Bementünk a városba, most vannak az ilyen kirakodós dolgok. Ne gyere el otthonról, meglepetésed fog érkezni!

Puszi Mike és Apu”

Remek! Itthon kell maradnom, sőt még kapok egy meglepetést is! Tudja jól, hogy utálom a meglepetéseket! Jól esik, hogy törődnek velem, de miért kell titkolni? Már mindegy!

Megreggeliztem, majd felöltöztem. Egy farmershortot vettem fel egy színes ujjatlannal és a bakancsommal. Napszemüveget az orromra csúsztattam, és épp indultam volna a ház mögé a partra, amikor kopogtak. Végignéztem magamon, majd az ajtó felé mentem. Ha már meglepetés, legalább Bella legyen! De tévedtem. Lentről fölfelé mértem végig a vendégemet, igazán jól öltözött volt. Olyan személy állt az ajtóban, akire még véletlen se számítottam. Arcáról nem tudtam mit leolvasni. Belépett a házba, ledobta cuccait az ajtó mellé, majd karon ragadott és kihúzott a tengerhez.

_________________________________________________________________

Sziasztok! Beteg vagyok, szóval hoztam az újat! :)

KÖSZÖNÖM A TÖBB, MINT 3550 MEGTEKINTÉST(!), A 11 FELIRATKOZÓT, ÉS A 4 KOMIT! NAGYON IMÁDLAK TITEKET! <3

Jó, lenyugodtam!:) Szóval! Kicsit hosszabb lett, mint terveztem, de sose baj! :)

Komizzatok, pipáljatok! :)

Jó olvasást!

I hope you like it ;)