II. évad 11. rész

Sziasztok!(:

Kinek hogy telt az első hét? A gimis elsősöknek - ha vannak - annyit üzennék, hogy tanuljanak sokat! Persze ez nem azt jelenti, hogy a többieknek nem kell!(: Sok sikert erre az évre!

És itt az új rész!(:

Lassacskán 100.000 oldalmegtekintést tudhat magáénak a blog, amiért nagyon hálás vagyok!(:

Jó olvasást!

xoxo, Dodi

Minden férfinek három nőt kell szeretnie az életében.
Aki őt szülte
Aki neki szül
És aki neki született

Zayn szemszöge
Délben beszéltem legutóbb Lolával, de ekkor még minden rendben volt. Mellékesen megjegyzem, hogy Jessicának és még sok-sok beteg gyermek életét mentette meg a jótékonysági koncert által összegyűlt pénz. Gyógyulnak, lassan, de biztosan. Egy nagyszerű lányt ismertem meg, Jess igazán szeretni való lány. Egy hónapja kezdték el a kezeléseket, bár kevés ideje csinálják, de az orvos azt mondta, van esélye a túlélésre. Lola a harminckilencedik hetét kezdte, lassacskán elérkezik az időpont, amikor szülnie kell. A déli beszélgetésünk óta hat óra telt el ami azt jelenti, hogy pár perc múlva a színpadon kell lennünk. Egy utolsó csoportölelés a színpadra lépés előtt, és máris felcsendültek az első dal akkordjai. Őszintén megvallva félek az apaságtól. Félek, hogy nem tudom majd ellátni a lányomat, félek, hogy megbántom, nem tudok majd rá elég figyelmet és kellő időt fordítani. Félek, hogy Lola csalódni fog bennem. Gondolkodni már nem volt több időm, hiszen a koncertre kellett koncentrálnom. Az első szünetben rápillantottam a telefonomra, ami jelezte, hogy nemrégiben üzenetem érkezett. Eleanor írt, miszerint Lola kórházban van, lehetséges, hogy csak vaklárma, de majd ír, ha tudnak valami konkrétat. A koncert második részében nem tudtam minden figyelmemet a daloknak és a rajongóknak szentelni, hiszen épp most van a szerelmem kórházban, valószínűleg szülni fog. Éppen az egyik dal szólóját énekeltem, amikor a színpad előtt megállt Paul és a telefonomat kezdte lóbálni, melynek képernyőén Eleanor képe villogott.
 - Srácok. - szakítottam félbe a dalt, és ezzel együtt a koncertet is. - Lola szülni fog, éppen most, el kell mennem. Ott szeretnék lenni, amikor az első gyermekem megszületik. Szeretlek titeket és köszönök mindent. Jó éjt! - lóhalálában szaladtam le a színpadról, az öltözőm polcáról felkaptam a kocsikulcsot és az autómhoz siettem. Meglepett, hogy Paul állt ott, de nem is törődtem vele. Kezébe nyomtam a slusszkulcsot, majd elfoglaltam helyem az anyósülésen. Menedzserünk gyújtást adott, pár másodperc múlva pedig már a kórház felé tartottunk. Este volt, a londoni forgalomhoz képest alig jártak autók, így alig negyedóra múlva a recepciónál álltam. A fiatal hölgyemény bájolgott velem, de amikor megjelent Paul és közölte, hogy semmi másra nincs szükségünk azon kívül, hogy jelenleg hol van Lola Hamilton.
 - Keressék meg Mrs. Peterson-t a harmadikon. - mosolygott kedvesen. A liftajtó éppen kinyílt, mikor odaértem, így gyorsan beléptem és megnyomtam a gombot. Kísérőm éppen csak be tudott csusszanni, majdnem kint maradt. Idegesen doboltam a lábammal, Paul próbált nyugtatni.
 - Én is izgultam, de semmi okom nem volt, így utólag visszatekintve. Minden rendben lesz. - tette vállamra kezét, bár cseppet sem nyugodtam meg. Jó volt, hogy velem jött, nem valószínű, hogy eltudtam volna vezetni idáig, hogy ne szegjek meg legalább öt-hat közlekedési szabályt. A liftajtó kinyílt, én pedig azonnal az információs pultnál álltam.
 - Mrs. Peterson-t hol találom? - könyököltem fel a pultra, az idősödő nő pedig eszelősen nézett rám. - A feleségem szülni fog, már itt van bent.
 - Hogy hívják a feleségét? - hangja kimért volt, halálos nyugalomban gépelte az általam lediktált nevet. Az szőke, kedves nő lépett mellém és magával hívott.
 - Én vagyok Mrs. Peterson, Lola orvosa. Pár perc múlva áttoljuk a szülőszobába. - egy halványsárga szobába értem be, ahol a számomra tökéletes nő feküdt. Eleanor kezét szorongatta az összehúzódások alatt, majd amikor elengedte barátnője kezét, beléptem. El felállt, nyomott egy puszit Lola arcára, majd kiment a szobából. Apró mosolyt engedett meg felém, amikor utánanéztem, majd biccentett fejével, hogy menjek be a barna hajú szépséghez. Szemeit lehunyta, pihent. Leültem a székre, ami az ágya mellett volt elhelyezve, kezeit ajkaimhoz emeltem és apró csókot nyomtam rá.
 - Itt vagyok. - suttogtam, mire arcán apró, fáradt mosoly jelent meg. Kezemhez nyúlt és erősen rászorított.
 - Nézd meg, hány óra! - nyöszörögte. Telefonom kijelzőjére pillantottam, ami 19:43-at mutatott. - Keresd meg a doktornőt, mennem kell. - fújtatott, de én nem tudtam felállni mellőle. - Menj!
Az ajtón kiérve pillantottam meg az orvost, aki a mappáját nézte.
 - Menni akar. - álltam meg előtte, teljesen idegesen, szinte remegtem. Nyugodtan elmosolyodott, keresett egy ápolónőt, aki majd áttolja Lolát a szülőszobába. - Jöhetek én is? - kérdeztem a szülőszoba ajtajában állva, mire a kezembe nyomott egy zöld köpenyt, maszkot és egy sapkát. Azonnal magamra kaptam, beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem a székre az ágy másik oldalán, majd megfogtam Lola kezét. Bágyadtan mosolygott rám. Lábait kitámasztották, a doktornő megállt előtte és felnézett rá.
 - Ha szólok, nyomnod kell, rendben? - Lola bólintott. - Kezdjük. Semmi baj nem lesz, csak csináld! - majd fogait összeszorítva nyomott. Lassan másfél órája vajúdott, amikor Mrs. Peterson megszólalt. - A feje kint van. A válla a legszélesebb, ez kemény lesz, de nyomj! Most.
Pár perc múlva a kislányunk felsírt, az ápolónő elvette a doktornőtől, aki miután megvizsgálta a babát hozzánk lépett.
 - Egészséges baba. Nyitott szemmel született, csodagyerek. - nem szóltunk semmit, éppen eleget mondott. Lassacskán visszatolták Lolát a napsárga szobába, ahová követtem. Óvatos csókot nyomtam szájára, majd letöröltem könnyeit. Nem tagadom, én is sírtam. Kislányunkat átnyújtották Lolának, aki gyengéden fogta karjaiba.
 - Csodálatos kislányt szültél. - hintettem csókot homlokára, majd a kicsihez hajoltam. Hatalmas kék szemeit rám emelte, ami mosolyt csalt az arcomra. - Büszke vagyok rád. - suttogtam fülébe, majd ismét a babának szenteltem minden figyelmem. - Szia, csöppség! Itt van apu. - gügyögtem neki. Nem reagált még igazán, de a lényeg annyi, hogy egészséges. Kis idő múlva egy ápolónő tért vissza a szobába, tudni szerette volna a baba nevét, adatainkat.
 - A kislány neve? - mosolygott kedvesen ránk, nekünk pedig fogalmunk sem volt arról, milyen névre kereszteljük a gyermekünket. Erről legutóbb kilenc hónapja beszéltünk, amikor még semmiről sem tudtunk. Némi gondolkozás után én szólaltam meg.
 - Sophie Hope Malik. - kérdőn pillantottam Lolára, érdekelt, hogy tetszik-e a név. Bólintott, miszerint elfogadja ötletem, a hölgyike pedig ráfirkantotta a papírra.
 - Uram, egy brigád Önt és a párját keresi. - fordult vissza az ajtóból a nő, mire szépen megkértem, engedje be őket. - Nemsokára visszajövök a kislányért. - mosolygott, majd becsukta az ajtót. A fiúk halkan jöttek be, Harry mosolya a lehetségesnél is szélesebb volt, Niall és Louis egyszer sem kiáltottak fel, nem hangoskodtak, ami igencsak meglepő volt. Liam pedig csak önmaga volt, gyönyörködött a kislányomban. El édesen mosolygott Sophie-ra, a szülők pedig majd' kicsattantak a boldogságtól és a büszkeségtől.
 - Gratulálok, kicsim, csodaszép unokát szültél nekünk. - ölelte magához Lolát a büszke nagymama. Anne és apu is gratulált, majd apa egy apró dobozt nyújtott át nekem.
 - Ha Sophie felnő, add ezt át neki. Anyádé lett volna, én vettem neki, de sosem volt alkalmam, hogy megajándékozzam vele. - ölelt magához.
 - Köszönöm. - veregettem meg hátát, majd visszafordultunk a családunkhoz. Mindenki az alvó kislányomat nézte, mosolyogva, teljesen elbűvölve. Eddig azt hittem, hogy a fiúkkal élem meg életem nagy kalandját. Tévedtem. A fiúkkal az álmomat élem meg, életem nagy kalandja pedig az általam szeretett nő karjaiban alszik. Lolával és Sophie-val kapcsolatban soha, semmit sem fogok megbánni. Az életem most kezdődik, apa vagyok, felelősséggel tartozom. Vigyázni fogok a családomra, és örökké szeretni fogom őket.