I. évad 46. rész

Sziasztok!

Rettentően szégyellem magam, de rengeteg a tanulnivalóm így az utolsó hajrában.

A részek rendszertelenül fognak érkezni, mikor hogy.

De most itt az új, és kérlek ne haragudjatok rám!

Imádlak titeket!

Köszönöm a több mint 36100 oldalmegtekintést, a sok díjat, a 16 pipát és a 3 komit.<33

Még kb. 10-15 részt tervezek, aztán meglátjuk.. (:

Jó olvasást!

xx, Dodi

Undorral és megvetéssel néztem az előttem álló férfire.
De ami utána történt, mindent megváltoztatott...

 A hatalmas váróba besétálva egyre jobban éreztem, hogy nyom a mellkasom. Bevallom, hogy rettegtem attól, mi fog történni. Mindenki azt hiszi, hogy Ian rendes ember, de egyáltalán nem az, mint az most is kiderült.
 Ránéztem a kivetítőre, ahol az érkező gépek várható landolási időpontja volt feltüntetve. A férjem gépe már landolt 10 perce, szóval hamarosan ki kell érjen. Caroline megszorította a kezem, én pedig félve néztem rá.
 - Ne aggódj! Mindenhol civilbe öltözött rendőr van. Figyelnek minket. - úgy magyarázott, mintha valami eget rengető pletykát mondana, nekem pedig a szerepemet kellett játszanom, nehogy feltűnő legyen a félelmem. Pipiskedtem, néztem a fotocellás ajtót, hogy mikor lép ki rajta Ian. Pár perc múlva kilépett az ajtón, és mosolyogva közeledett felém. A terv az volt, hogy amikor kilépünk az ajtón, őt elkapják, lecsukják és majd valamikor hazaviszik LA-be, ott pedig remélhetőleg életfogytiglant kap. Igen, ez a terv jó lett volna, csakhogy nem így alakult a dolog. Miért is alakulna minden a terv szerint?

 Amikor megpillantottam a mögötte lépkedő kigyúrt, 150 kg-os, kopasz pasikat, már akkor tudtam, hogy elbuktunk.
 - Lola, menj velük! A telefonszámod add meg, mi pedig nyomkövetőt teszünk rá. - suttogta látszólag higgadtan a fülembe, pedig tudtam, belül tombol. - Nem lesz baj, ne félj! - majd mosolyogva adott egy puszit, intett Ian-nek, és elment.
 - Szia, drága! - motyogta nyájasan, majd csókot nyomott ajkaimra. - Ki volt ez? - mutatott abba az irányba, amerre Caroline távozott.
 - Egy barátnőm, Caroline. - mosolyogtam rá, pedig belül olyan késztetést éreztem, hogy köpjem le. De nem tehettem meg, tartottam magam a tervhez.
 - Lola, menj velük, ne félj. Ráálltunk a telefonodra, és csak annyit kérek, ne kapcsold ki! Éjjel elmegyünk érted, bárhol is legyél! - hallottam egy hangot a fülemben, és rögtön felismertem, hogy kié. Jeremy-é, a nyomozóé volt, aki eljött ma hozzánk. Mivel válaszolni nem tudtam, ezért csak elraktároztam magamban a hangját, és felfogtam, amit mondott.
 - Indulhatunk? - fogta meg a kezem Ian, én pedig mosolyogva bólintottam. - És, hogy halad a dalírás? - el is felejtettem, hogy ezért jöttem Londonba. Annyi minden történt, hogy kiment a fejemből. Remélem, attól függetlenül jól haladnak a srácok.
 - Egész jól. Van pár dal, ami még vár, hogy megírjuk a dallamot. De ha végzünk, tökéletes lesz. - az utolsó mondatot inkább magamnak, mint neki mondtam. Ha végzünk a tervvel, Zayn-nel maradhatok.
 - Ennek örülök. - nyitotta ki a kocsi ajtaját, majd beszállt mellém. - Ma estére kivettem egy hotelszobát, remélem nem bánod, hogy a Corinthia-ban foglaltam egy estét. - simított végig az arcomon, engem pedig kirázott a hideg. És nem azért, mert jól esett... kicsit sem esett jól érintése.
 - Nem bánom. De akkor írnom kell egy sms-t Caroline-nak, hogy holnap ne várjon ebédre. - vettem elő a telefonom, és írtam Caroline-nak egy sms-t.

A Corinthia-ba megyünk.

Egy fél óra múlva már a szálloda előtt állt meg a kocsi. Ian elkérte a kulcsokat, majd a legszebb szobába vezetett be. Mennyire örülnék annak, ha nem vele, hanem mondjuk Zayn-nel lennék itt.
 - Tetszik? - simított végig derekamon érdes tenyerével.
 - Nagyon. - vettem erőt magamon, és hozzá fordultam. Jól kellett játszanom a szerepem, ezért megcsókoltam. Éppen az ágyra akart lökni, amikor az ajtó felől dulakodás hallatszott. Meg akartam nézni, hogy mi az, de amikor fel akartam állni az ágyról, Ian visszalökött. Két karomat a fejem fölé, a támlához bilincselte, és a hasamat csókolgatta. Amikor Zayn csinálta ezt, kicsit jobban tetszett a dolog, és a helyzet is másabb volt. Sokkal másabb.
 - Csak megnézem, mi az, utána jövök vissza. - csókolt meg, miközben férfiasságát nekem nyomta. A kellemetlen érzéstől felnyögtem, amit ő persze teljesen félreértett. - Tetszik, amikor egy nő élvezi, amit csinálok vele.
 - Milyen nők? - tettettem a tudatlant, pedig nagyon is tisztában voltam mindennel.
 - Még anno... - terelte gyorsan a témát, és ismét hazudott. De nem akartam szítani a tüzet, hiszen jelen pillanatban én vagyok a gyengébb, én vagyok kiszolgáltatott állapotban. Felkelt rólam és az ajtóhoz ment, hogy megnézze, mi történik odakint. Amikor kinyitotta az ajtót, meghallottam pár rendőr hangját, majd hangos trappolással érkezett meg a kb. 15 főből álló erősítés. Ian öt kutyája megpróbálta feltartani őket, de a 150 kg-os kigyúrt férfiak semmit sem érnek a majdnem 2 tucat rendőrrel szemben. Amikor Ian felfogta a dolgok súlyát, ravasz mosollyal felém fordult. A táskájához lépve vett ki belőle valami fekete tárgyat, ami kattanással jelezte, hogy ha meghúzza a ravaszt, akár meg is halhatok.

 Éreztem, hogy az ereimben vadul csorgó vérem felhevül, szívem kétszer olyan gyorsan ver. Reméltem, hogy nem történhet velem semmi, de a félelem felülkerekedett rajtam. Ott feküdtem, ágyhoz bilincselve, egy férfi fegyvert fog rám, amíg az engem védő rendőrök megpróbálják áttörni a férjem védelmére odaállított férfiakból álló "falat". Amikor gúnyosan és lenézően rám vigyorgott, tudtam, itt a vége. Ő győzött, és megöl. Ujjait a ravaszra csúsztatta, szemeim előtt lejátszódott az életem.
 Amikor megszületett az öcsém, amikor leesett a mászókáról és én vittem be a házba, mert eltört a lába. Amikor elsőnek mentem iskolába, majd amikor anyu és apu elváltak. Az első csókom, az első alkalom. Anyu pasijai, akik mind otthagyták, mert két-gyerekes nő nem kell nekik. Anyu összetört, én vigasztaltam. A ballagásom és az érettségi. Minden közös pillanat Bellával és Josh-al. Első osztálykirándulások, hatalmas bulik, melyeknek felére sem emlékszünk. A bezárkózottságom miatt elpazarolt napjaim. Amikor minden nap veszekedtem anyuval, ok nélkül. Eszembe jutott, amikor elsőnek megláttam Zayn-t. Valami megfogott benne, és valami taszított is. Amikor majdnem megerőszakoltak, és megmentettek Yaser-rel. Akkor este engedtem igazán közel magamhoz. Mellette már akkor biztonságban voltam, pedig még egy napja sem ismertem. Amikor megjelent a cikk, hogy megcsalt. Aztán egészen Georgia-ig repült, hogy bebizonyítsa, csak engem szeret. Eszembe jutott a gyűrű, amit akkor kaptam. Ujjaimmal gyorsan megérintettem őket. Eszembe jutott minden vele töltött pillanat, melyeket csak a szüleimnek köszönhetek. Anyámnak és apámnak, akik nélkül nem élhetnék. Ha ők nincsenek, nem ismerem meg ezeket a csodás embereket. Eszembe jutott a nagyi, amikor halála előtt azt mondta, ő ott lesz velem, amikor az általam választott férfi szemébe nézve mondom ki azt a bizonyos igen-t. Eszembe jutott mindenki, akit szeretek: anyu, apu, Mike, Zayn, Harry, Bella, Niall, Josh, Liam, Louis, Eleanor, Paul, a nagymamám, a nagypapám, Yaser, Patricia, Zayn testvérei.

A ravasz meghúzása pillanatában éles kiáltás rántott vissza a jelenbe, ahol még mindig dulakodás volt. Caroline ellökte Ian-t, aki éppen arra várt, hogy engem megölhessen, saját akaratából és saját kezével. A karomban érzett fájdalom mindent elnyomott. Nem érzékeltem a külvilágból semmit, csak a karomban szűnni nem tűnő fájdalomra bírtam koncentrálni. Pár pillanat múlva a csuklómtól eltávolodott a bilincs, én pedig hálásan pillantottam fel az engem kiszabadító rendőrre. Arca rettentő ismerős volt, de nem tudtam hová tenni.
 - Vigyétek a kórházba! - kiáltotta megmentőm, majd két rendőr felemelt, és elvittek a szobából.

 Egy büdös, klórszagú szobában ébredtem fel. Szemeimet mintha mázsás súlyok húznák le, alig bírtam kinyitni őket. A szobában körbetekintve pillantottam meg a számomra legcsodálatosabb embereket. A szüleimet, a szerelmemet, a barátaimat, az öcsémet. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd anyu lépett hozzám.
 - Ó, kicsikém! - szorított magához gyönge karjaival. - Hogy érzed magad?
 - Ooohkm... - nem tudtam megszólalni, ezért a számra mutogattam, hogy ki van száradva a torkom. Pár pillanattal később Louis nyújtott felém egy poharat, tele vízzel. - Jól, köszönöm. - szólaltam meg.
 - Hívom az orvost. - mosolygott rám Eleanor, majd távozott a szobából.
 - Lola, drágám, úgy aggódtam. - ült még mindig az ágyamon anyám, és sírt.
 - Ne sírj, jól vagyok. Nem történt semmi baj! - nyugtattam, pedig ez határozottan nem így történt.
 - Azért ezt nem mondanám. - hallottam egy hangot a sarokból. - Rosszabbul is elsülhetett volna az akció. A bilincses dolgot meg inkább ne is firtassuk. - felemelte a fejét, én pedig azonnal felismertem az arcát.
 - Te voltál? - szöktek könnyek a szemembe, ahogy a férfira néztem. A szerelmemet láttam, csak idősebb kiadásban.
 - Én voltam, igen. Kötelességemnek éreztem ott lenni, amikor elolvastam a nevet. Ugye tudod, hogy a Mr. McCartney név az agyamra ment? - mosolyodott el, majd leült a másik oldalamra, a látogatók számára fenntartott székre.
 - Mi történt vele? - érdeklődtem Ian után.
 - Megölte magát. - motyogta maga elé, pedig jól tudta, hogy tisztán érteni fogom.
 - Megölte? Hogy?
 - Egy pillanatra nem figyeltünk rá eléggé. Fejéhez emelte a fegyverét, amit természetesen illegálisan tartott magánál, és... - nem fejezte be, de nem is kellett.
 - Yaser, annyira köszönöm! - nyújtottam felé a kezem, ő pedig kezem segítségével húzódott közelebb hozzám.
 - Egy élet volt a tét. És az sem utolsó szempont, hogy pont a tiéd, a fiam boldogságáé. - mosolygott rám, majd Zayn-re.
 - Ó, Lola! Látom felébredt! - lépett be az orvos Eleanor pedig a nyomában. - Dr. Fell vagyok. Hogy érzi magát?
 - Egész jól. Mióta vagyok bent? - kérdeztem, mivel fogalmam sincs, mennyi ideje alhattam.
 - A nyugtatók miatt kicsit többet aludt a megszokottnál, de még csak egy napja. - nézegette a papírjaimat. - Mennyire érzi magát jól?
 - Eléggé. Bár kicsit fáj a karom, és... még mindig a sokk hatása alatt vagyok. De ezt leszámítva jól vagyok. - soroltam a problémáimat.
 - Mit szólna hozzá, ha adnék Önnek egy telefonszámot? Egy pszichológus, a legjobbak közül is a legjobb. Ha bármi problémája van, hívja fel. - nyújtott át egy névjegyet. - És ahhoz mit szólna, ha holnap délben hazamehetne?
 - Rendben, köszönöm. - bólintottam mosolyogva.
 - Mi most kimegyünk. - ölelgettek és puszilgattak meg a többiek, végül csak Zayn maradt a szobában. Csak ült mellettem, szemeibe könnyek szöktek.
 - Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted? Amikor Lou hazajött, és elmondta, hogy Ian elvitt magával, kiborultam. Mindennél jobban szeretlek, ugye tudod? - fogta kezeibe az enyémeket.
 - Igen, tudom. - bólogattam, hiszen én is így éreztem iránta. Mindennél és bárminél jobban szerettem őt.
 - Lola, szeretném, ha minden percben velem lennél. - farzsebébe nyúlva vett elő egy kis dobozt. Kissé megijedtem, hogy egy kórházban akarja megkérni a kezem... - Szeretnék minden reggel melletted ébredni és minden este melletted elaludni. Azt akarom, hogy Te várj otthon munka után, és Te búcsúzz el reggelente. Biztonságban akarlak tudni. - a dobozt kinyitotta, nekem pedig elállt a lélegzetem. - Hozzám költöznél?